Ahogy ígértem a következő időkben megpróbálok ismét egyre sűrűbben és sűrűbben jelentkezni bejegyzésekkel. Az első őszeleji poszt úgy gondoltam, hogy egy újabb állásportálos összehasonlítás, elemzés lesz, de aztán néhány napja kaptam egy levelet, ami megváltoztatta a terveimet.
Egész sok levél érkezett az utóbbi időben, aminek bevallom nagyon örülök.
Nehéz azonban a levelek közül kiválasztani azokat, amelyeket a blogon is közzé teszek. Sok olyan levelet olvasok, amelyik elképesztően hasonlít az én vagy valamely közeli ismerősöm történetére. Ezen levelek mind-mind azt mutatják meg, hogy akármennyire is elszeparált, egyedi jelenségeknek hisszük azt, ami velünk történik, sajnos kudarcélményeinket sokan mások is átélték. Azt is mondhatnám, hogy kudarcainkban rengeteg hasonló emberrel osztozunk.
Kezdetben úgy éreztem, hogy hasznos, ha elmondom, hogy mely levél, milyen reakciót váltott ki belőlem, hogy értelmeztem az egész üzenetét, de mára ráébredtem, hogy sokkal többet mond el az, ha csak közzéteszem a leveleket és ráhagyom az olvasóra, hogy értelmezze az adott életet, sorsot.
Így lesz ez most is. Mindenki vonja le a maga tanulságait!
"Kedves Hopeful John Doe!
Nyár elején bukkantam blogodra, és olyannyira megtetszett, hogy rögtön elolvastam az összes akkori bejegyzést, s azóta is rendszeresen visszatérek ide. Nagyon igazakat írsz, sokszor bólogatáson kapom magam, miközben soraidat olvasom. A kedvenceim azonban mégis az olvasói levelek. Nagyon elgondolkodtató és mélyen megindító az emberi sorsokról olvasni, pláne személyesen attól, aki átélte.
Sajnálattal veszem azonban tudomásul, hogy mostanában mind a post-ok, mind a levelek száma csökkenőben van. Éppen ezért billentyűzetet ragadtam – gondoltam, hátha csak egy kis bátorításra van szükséged.
Én egy 32 éves, kétdiplomás, munkanélküli, félvér nő vagyok: édesapám fekete, édesanyám magyar. Azt hiszem, ezzel már mindent elmondtam, de ha nem bánod meg, részletesen kifejtek mindent.
1977-ben születtem Budapesten. Édesanyám egyedül nevelt fel – apukám még az első szülinapom előtt meghalt, róla nincsenek is emlékeim. Anyukám mindent megtett, hogy ne érezzem magam kívülállónak, ám sajnos nem ért el nagy sikereket. Mióta az eszemet tudom, a gyerekek és a felnőttek furcsán néznek rám, mintha idegen lennék. Voltak és vannak is emberek, akik megpróbálnak befogadni, egyenrangúként kezelni, de sajnos a legtöbben egy alsóbbrendű „néger”-ként tekintenek rám. Hiába születtem Magyarországon, hiába a magyar anyukám nevelt fel, hiába érzem magam én is magyarnak. Mindez mit sem számít.
Már kislányként is mindig az motoszkált a fejemben, hogy „Na majd én megmutatom nekik! Majd meglátják, hogy én is vagyok valaki!”. Kitűnő eredménnyel végeztem el mind az általános iskolát, mind a gimnáziumot, így ösztöndíjjal felvettek az orvosi egyetemre. Sebész akartam lenni. Azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem fog működni, hiszen sokan biztosan nem engednék meg, hogy hozzájuk érjek, pláne hogy én operáljam meg őket. Éppen ezért két év után elkezdtem a jogot is, párhuzamosan az orvosi egyetemmel (azért a remény még mindig élt bennem).
A diplomák megszerzése után elérkezett az álláskeresés ideje. Jelentkeztem kórházakba, ügyvédi irodákba. A legtöbben válaszra sem méltattak, azonban ha mégis akkor az elbeszélgetés után soha nem hallottam többet az érdeklődő cég felől. Egyszer egy ügyvédnő azonban megkeresett. Elmondta, hogy az eredményeim rendkívüliek, de nem dolgozhat együtt velem, hiába szeretne. Máig a fülemben csengenek szavai: „Nem akarom elkeseríteni, de a magyar emberek nem szívesen bíznák legbelsőbb ügyeiket egy…nos, egy olyasvalakire, mint Ön.”
Hosszú évekig kitartóan kutattam a képzettségemnek megfelelő munka után, de mindenhol zárt ajtókba ütköztem. Kaptam több ajánlatot is külföldön, de nem lennék képes itthon hagyni édesanyámat – ő köt egyedül Magyarországra. Emiatt úgy döntöttem, lejjebb adom az igényeimet.
4 éve találtam meg életem első munkáját. Egy külföldi tulajdonban lévő kis panzióba vettek fel recepciósnak. Nem panaszkodom, mert sokkal jobb, mint emberek ezreinek jut, de azért gyakran elkeseredek. Egy orvosi és egy jogi diplomával a zsebemben ott ülök a pult mögött már 4 éve és várom a csodát.
Azért nem adom fel a reményt, folyamatosan írom az e-maileket és a kopogtató leveleket, minden nap úgy ébredek fel, hogy hátha ez lesz az a nap, mikor pozitív visszajelzést kapok. Sokszor megtörtem az utóbbi években, de aztán szerencsére mindig sikerült valahogy erőt merítenem és újból nekiállni az egésznek.
Tudom, hogy nem könnyű, de Neked és minden kedves álláskeresőnek is azt kívánom, hogy ne adjátok fel! Érdemes küzdeni, hiszen csak így juthatunk előrébb, az nem vezet semmire, ha leülünk és sajnáljuk magunkat. Engem édesanyám erre nevelt és őszintén hiszem, hogy csak így érdemes élni.
Végezetül engedd meg, hogy a kedvenc idézetemmel zárjak. Szerintem nagyon igaz, remélem Te és kedves olvasóid is így fogják gondolni.
„Nem elég jóra vágyni:
a jót akarni kell!
És nem elég akarni:
de tenni, tenni kell.”
/Váci Mihály/
Baráti üdvözlettel,
Rita"
Hamarosan jelentkezem ismét!
