Sziasztok!
Az utóbbi idők levelei között ráleltem egy igazán érdekesre a minap.
Szokás szerint a levelet "vágatlan" változatban szeretném a blog olvasói elé tárni (a nevet leszámítva, azt kicsillagozom). Néha, az ilyen levelek olvasása közben eltöprengek, hogy mennyire hihetetlen, hogy egy blog írása mennyi új élménnyel és tapasztalattal jár együtt - talán igaz ez számomra és az olvasóim számára is.
Nem tudom, hogy minden olvasói levél igaz-e. Minden bizonnyal vannak levélírók, akik a valóság pontos képét vetik papírra és lehetnek olyanok is, akik a tények kiszínezésével próbálják meg történetüket érdekessé tenni. Hogy melyik történet melyik kategóriába sorolható? Nem tudom. Önökre bízom, hogy eldöntsék.
Tartozzon egy levél bármelyik kategóriába is, az biztos, hogy mindből leszűrhetünk fontos tanulságokat.
Íme egy a legújabb levelek közül:
"Tisztelt Hopeful John Doe!
A nevem ***** *******. A blogja olvasása után úgy éreztem eljött a pillanat, hogy megosszam a történetem és fájdalmaim valaki mással is, valakivel, aki kívülálló. Bízom benne, hogy ez talán segíthet nekem is, és talán az Ön olvasóinak is hasznára válhat.
Jómodú, pesti értelmiségi család gyermekeként láttam meg a napvilágot 1953-ban. Élettörténetem első igazi fordulópontja az 1956-os év volt. Szüleim Franciaországban és az Egyesült Államokban élő barátaik javaslatára úgy döntöttek, elhagyják az országot és valahol másutt fektetetik le családunk új alapjait.
Néhány hónapos Cannes-i tartózkodás után aztán a reményekkel teli Újvilág felé vettük az irányt. A családunk New York egyik külvárosi részén telepedett le újra. Édesapám és édesanyám hamar és könnyen beilleszkedett az amerikai élet mindennapjaiba, számomra pedig az amerikai gondolkodás és öntudat teljesen természetes volt.
A szüleim kiemelten fontosnak érezték, hogy ne veszítsem el a szülőfölddel való kapcsolatomat, ezért édesanyámmal mindig magyarul, édesapámmal pedig angolul beszéltem. Úgy érzem, mindez kulcsfontosságú volt abban az értelemben, hogy milyen nemzeti identitás alakult ki bennem.
Egy jóhírű amerikai egyetem - Rutgers - elvégzése után egy neves amerikai menedzsment tanácsadó cégnél helyezkedtem el. Hét évet töltöttem el e cég alkalmazottjaként. Ezután 1985-ben egy egyetemi jóbarátom unszolására belevágtam egy szoftverfejlesztő cég felépítésébe és irányításába. Nem értettem igazából a szoftverfejlesztéshez, de hittem, hogy az üzleti élet során felhalmozott tapasztalatom segítségével - és a barátom vezette szakmai csapat szakértelmével sikeresek lehetünk. Az üzletbe rengeteg energiát és időt fektettünk. Azonban 5 és fél év után be kellett látnom, hogy nem leszünk képesek arra, hogy valódi, meghatározó szoftver-fejlesztő céggé nőjük ki magunkat. Ekkor eladtam a részesedémeset, és úgy döntöttem, hogy belevágok valami teljesen újba.
Magyarországon ekkor zajlott a rendszerváltás. Számos Amerikában élő magyar származású barátommal, ismerősömmel beszélgettünk ekkor arról, hogy nem lenne-e esetleg érdemes hazamenni.
Nekem nem volt feleségem, családom - még egy kutyám sem. Úgy éreztem eljött az idő, hogy meghódítsam Magyarországot.
Hihetetlen szerencsém volt. A rendszerváltás következtében a hagyományosan felsővezetői pozíciókat - ami az esetek többségében 50-60 év közötti tapasztalt üzletemberek kezében van - elkezdték osztogatni a fiatal generáció prominens tagjai számára. Az, hogy az USA-ban éltem, tanultam és dolgoztam, külön előnynek számított.
A dolgok úgy alakultak, hogy négy hónappal Magyarországra érkezésem után már egy szép kilátásokkal rendelkező középvállalkozás második emberének mondhattam magam. Minden jól alakult. 2000-ben aztán egy itthon kevésbé ismert cég felvásárolta a vállalatot, és a korábbi magyar felsővezető mellé számos, a cég anyaországából érkező felügyelőt nevezett ki. Két évvel később már egy külföldi vezető irányította a vállalatot. Az én pozícióm névlegesen sokat változott az évek során, de a feladatköröm lényegében állandónak volt tekinthető.
Már azon gondolkoztam, hogy 62-63 évesen mivel fogom eltölteni a nyugdíjas éveimet. Az élet azonban tartogatott számomra egy váratlan fordulatot. Ez a váratlan fordulat az Amerikai Egyesült Államokból kigyűrűző nemzetközi pénzügyi válság volt.
A válság következtében 56 évesen - életemben először nem saját akaratomnak köszönhetően - munkanélkülivé váltam. Az ember az elmúlt évek során azt gondolta, hogy sikerült minden lehetőségre felkészülnie és nem létezik megoldhatatlan helyzet. Pedig dehogyisnem.
A válságban emberek százezreit küldik el világszerte. Ekkor egy hozzám hasonló embernek nagyon nehéz képzettségének és tapasztalatainak megfelelő állást találnia.
Megmozgattam néhány szálat, de sajnos rá kellett ébrednem, hogy most az esztelen leépítési hullámok közepette egyszerűen nincs igény rám, illetve a munkámra.
Ezt leírni és kimondani egy hosszú és borzasztóan nehéz feladat eredménye volt.
Természetesen kiváltságos helyzetben vagyok még most is. Az elmúlt évek lehetővé tennék számomra, hogy nyugdíjba vonuljak és visszavonultan éljek bárhol a világon. Mindez nem hangzik rosszul, de bennem még ég a tettvágy, és most úgy érzem, hogy talán örökre lezárult életem szakmailag valóban izgalmas szakasza. Fájdalmas és szívszorító kimondani mindezt, de sajnos muszáj.
Nem tudom mit hoz számomra a jövő, de azt világosan látom, hogy az életem egy olyan fordulópontjához érkezett, amelyet korábban egész egyszerűen elképzelhetetlennek tartottam volna.
Talán kivárom a válság végét, és utána visszamegyek az Államokba, talán ismét nekiveselkedek Magyarországon megtalálni, amit keresek. Egyelőre nem tudom, azt azonban érzem, hogy mostantól újra fel kell építenem önmagam...
Maradok Hű olvasója,
Üdvözlettel:
***** ******* "
A történet elképesztő. Remélem sikerülni fog minden, amit eltervezett.
Bevallom hízelgő tudni, hogy ilyen emberek olvassák a blogomat. :)
Hamarosan ismét jelentkezem, ezúttal a magyar állásportálok általam készített feketelistájával!
