Sziasztok!

Az elmúlt napokban kicsit összekapartam magam, de még most sem túl mesés a kedvem.

A blogomat teljes titokban vezetem, egy-két nagyon közeli emberen kívül nem tud róla senki. Nem tudom miért nem mondom el, de azt érzem, hogy jobb ez így. Nem akarom, hogy minden bejegyzés után az ismerőseim véleményét kelljen hallgatnom arról amit előző este írtam...

A minap egy hihetetlen történetet hallottam egy gyerekkori cimborámtól sörözés közben. Állítólag egy nagyon jó barátjával történt az eset. Az igazságot nem tudom, lehet, hogy az egész csak egy városi legenda, de lehet, hogy valóban megtörtént. Valószínűleg sohasem fog kiderülni. Mindenestre érdekes és elgondolkodtató...

A történet főszereplője egy fiatal, nemrég végzett egyetemista srác.
2008 júniusában végzett egy elég erős pesti egyetemen, boldog párkapcsolat a háta mögött és optimizmussal telve nekivágott az álláskeresés végtelen fergetegének.

Hetek teltek el visszajelzés nélkül. Aztán hosszú hónapok után állásinterjúra hívták végre, de sajnos nem jött neki össze. A barátnőjével közben megszaporodtak a viták.
Ahogy az minden túl hosszú ideje "szabad" embernél lenni szokott az álláskeresés sikertelensége kihatott a hétköznapi hangulatára, illetve az emberekkel való viszonyára is. Kevésbé volt megértő és toleráns, mint korábban, sokkal könnyebben felhúzta magát, mint korábban.

Eltelt két hónap, beköszöntött a nemzetközi pénzügyi válság. A helyzet még reménytelenebbnek tűnt, mint korábban.
Ekkor azonban történt valami. Valaki felhívta, hogy nem lenne-e kedve elmenni egy állásinterjúra, egy pályakezdőtől meglepően magas pozícióra. Teljesen meglepődött, megkérdezte, hogy miért pont rá gondoltak, erre azt a választ kapta, hogy a kezükbe került az önéletrajza, ami nagyon pozitív benyomást tett rájuk és szeretnék személyesen is megismerni.

A srác a fellegekben járt. El sem hitte, hogy mindez vele történik. 
Az interjút este 8-ra beszélték meg a cég székházába.

Már ez is kicsit fura volt főszereplőnknek, de azt gondolta, egy ilyen kiélezett gazdasági helyzetben a túlóra teljesen megszokott és érthető, hogy nem munkaidőben akarnak új emberek felvételével bajlódni.

Az interjún két 30-as évei elején álló fiatal várta. Azt mondták ők a vállalat HR felelősei. Hosszas beszélgetés következett. Sokszor arrogáns, viccelődő, néhol igen kínos módon kérdezték hősünket. A beszélgetés végén aztán azt mondták, hogy le vannak nyűgözve, hogy ennyire jól állta a kínos kérdéseket, ezért úgy döntöttek neki ajánlják fel az állást. 340.000 forint nettó, céges telefon és egyéb juttatások. Emberünk a föld fölött járt legalább egy fél méterrel. A két interjúztató azt mondta holnap jöjjön be és mindent megbeszélnek. 

Emberünk elégedetten indult haza. Rögtön tárcsázta a barátnőjét, akit azonban nem sikerült elérnie. Ezután szüleit hívta, akik elképesztően büszkék voltak a fiukra és repestek az örömtől...

A kép azonban túl idilli volt. Főszereplőnk telefonja megcsörrent. Egy új sms. Olvasás. "Te szerencsétlen komolyan elhitted, hogy felveszünk egy ilyen állásra? Balfasz. Vedd már észre, hogy csúnyán át lettél baszva!! Kata amúgy jó bőr, igérem vigyázni fogok rá!"

Igen. A lány elhagyta, és az a srác akiért elhagyta kitalálta, hogy még jobban megalázza a pofára ejtett főszereplőnket... Hát sikerült neki...

A srác állítólag azóta teljesen maga alatt van azóta és hazaköltözött a szüleihez Békéscsabára, ami azért nem is csoda.

Hogy a történetből mennyi az igaz? Nem tudom. A gyerekkori haverom régen is nagy sztoris volt, így azért nem esküdnék meg rá, hogy a sztori minden szava igaz. De ha igen... akkor ismét megismerhettük az ember aljasság egy eddig ismeretlen szintjét, valamint megtudhattuk, hogy vannak dolgok, amik túl szépek ahhoz, hogy igazak legyenek... még az álláskeresés során is...