Sziasztok!

Ahogy azt az előző bejegyzésemben elmeséltem, voltam a minap egy állásinterjún, ahol nem igazán sikerült átadnom azt, amit szerettem volna. Ennek az eredménye az lett, hogy a haverom mesélte, hogy már felvettek valakit a keresett munkára. Pofon. Az első. Sebaj.

A hétvége során még egy nagyon embert próbáló, kemény feladatom, tapasztalatom volt. Úgy döntöttem megpróbálom az összes szóba jöhető ismerősömet felhívni és megkérdezem nem tudnak-e esetleg segíteni valamit, nem hallottak-e esetleg egy olyan betöltésre váró munkáról amire alkalmas lennék...

Ez a legalja. Én egy igen önérzetes embernek vallom magam, így minden kéregető telefonhívást egy-egy belső önkínzásként éltem meg. Borzasztó belegondolni, hogy az egyik nap még együtt mentünk sörözni valakivel a suli után, aztán néhány évvel később azzal jelenek meg az életében újra, hogy nem tudna-e segíteni... Hasonló esetben nekem is meg lenne a véleményem az illetőről, ha hasonlóval keresne meg.

De, el vagyok keseredve, nagyon, ezért most már mindent megteszek, ami csak eszembe jut. Ez nem az önbecsülés és önérzet korszaka. Aki munkát akar annak ezeket a szavakat most a legjobb ha elfelejti.

Válság van. Ezt látni, hallani mindenhol. Munkahelyek szünnek meg folyamatosan. Emberek rettegnek, hogy mi vár rájuk holnap. Én meg aktívan állást keresek... Abszurd.
Olyannak érzem ezt a küldetést, mintha a pestissel küzdő 1665-ös Londonban próbálnék édes, kis házipatkányokkal házalni... Esélytelen az egész.

De nem lehet feladni, mert az nem megoldás.
A hangulatom elképesztően ciklikus mostanság. Amikor elérek egy mélypontra, akkor két dologra szoktam gondolni búfelejtő gyanánt. Egyrészt eszembe jutnak a régi szép emlékek az életemből, azok amelyek számomra a legfontosabb pillanatok, amik valószínűleg életem utolsó pillanatában is leperegnek majd.
Ha ez sem vidít fel, akkor szokott jönni a kettes verzió. Ilyenkor arra gondolok, hogy néhány év múlva az egész csupán egy homályos, rossz emlék lesz, semmi több. Lennénk már ott... Már nagyon várom.

Addig is küzdök tovább és böngészem az Internetet és nyitott szemmel járok a világban, hátha rábukkanok arra amit kerestem. No és persze örömmel olvasom az általatok küldött olvasói leveleket! Küldjetek minél többet és a legjobbakat közzétesszük, ahogy eddig is!

Hamarosan megosztom a legfrissebb élményeimet, tapasztalataimat veletek!