Az igazság az, hogy az elmúlt hetek, hónapok nem úgy sikerültek, ahogyan azt szerettem volna.
A tanulmányaim befejezése után jelentkeztem egy céghez. A suli jól ment és egy családi ismerős volt a főnök, így különösebb gond nélkül felvettek.
Emlékszem milyen ambíciókkal vágtam neki az első napokban a munkának. Elképesztően hittem benne, hogy megtaláltam amit egészen addig kerestem, valamit ami igazán leköt.
Nem így lett...
A munka az első hetek izgalma után átcsapott valami lélekölő, örökké tartó unalomba. Korábban naívan azt hittem, hogy minden munkának meg van a maga szépsége, de be kellett látnom, hogy ez baromság. Az általam választott munka - gazdasági jellegű állás volt - egyetlen pillanatig nem tudott lekötni.
A második hónap elején már fel akartam mondani, de nem lehetett. El akartam költözni otthonról, új életet kezdeni, a saját lábamra állni és teljesen függetlenné válni, emiatt szükségem volt a pénzre, így maradtam.
Az első fél év olyan volt, mint egy rosszabb rémálom. A munkahelyemen az emberek barátságtalanok és mogorvák voltak, azt hittem azért, mert én voltam a legfiatalabb és féltették az állásukat. Hogy ez volt az ok, vagy más, máig nem tudom.
A feladatok amikkel elláttak végtelen unalmasak voltak és sablonosak. Sokszor elgondolkoztam, hogy mi történne, ha beidomítanék egy háziállatot, aki dolgozik helyettem és akkor nem kéne nekem ezekkel szenvednem. Sokszor úgy éreztem egy fejlett csimpánz 3 heti tanulás után jobban csinálná, mint én.
Eltelt egy év. Elegem lett. Bementem a főnökömhöz és elmondtam neki, hogy vége, befejeztem, én ezt nem vagyok hajlandó tovább csinálni.
Emlékszem mennyiszer elképzeltem, ahogy a felmondásom pillanatában minden egyes sérelmemet a szemébe vágom és megszégyenítem a munkatársak előtt. Nem így lett. Inamba szállt a bátorság, vagy csak egyszerűen úgy éreztem, hogy azzal lealacsonyodnék az ő szintjére, nem tudom. A lényeg, hogy egy év után otthagytam az állásomat és úgy éreztem szabad vagyok.
Hatalmas kő esett le a szívemről, és úgy éreztem végre eljött az én időm.
Felhívtam néhány régebbi iskolatársamat, hogy nem lenne-e kedvük vállalkozni. Emlékeztem milyen vagány, belevaló srácok voltunk anno, hittem benne, hogy ki fogunk találni valamit együtt.
Emlékszem. Összeültünk egy sör mellett a régi kedvenc kocsmánkban a suli mellett. Elmeséltük kivel mi történt, ki mit csinált az elmúlt 1,5 évben. Sajnos, rá kellett ébrednem, hogy egy ember kivételével, mindenki talált magának valamit, amiből pénzt keres és - velem ellentétben - nem akartak kockára tenni mindent. Megértettem őket, volt akinek menyasszonya volt, volt aki most vett hitelre egy autót, egyszerűen nem tehették meg, hogy mindent felrúgjanak miattam.
Pisti, a srác aki szintén szabad volt - így mondtuk magunk között, nem szerettük a munkanélküli szót, úgy éreztük mi nem lehetünk munkanélküliek, nálunk ez csak szabadság - nálam talán még rosszabb helyzetben volt. Őt a suli után nem vették fel sehova és másfél éve munkát keresett.
Gondoltam itt a pillanat, meg kell ragadni! Kitaláltuk, hogy vállalkozni kezdünk.
Elkezdtünk töprengeni mibe lehetne fogni. Felhívtunk szinte minden közelebbi ismerőst, hogy nem tudnak-e esetleg valami jó tippet mondani. Elkezdtük böngészni a netet, átfutottunk egy rakás külföldi oldalt a NAGY ötlet után kutatva. Nem jött.
Közel 3 hónapot töltöttünk azzal, hogy újságokat böngészve, az interneten keresgélve keressük meg azt amivel életünk későbbi részében foglalkozni fogunk.
Korábban mindig nagyon kreatív és tehetséges embernek tartottam magam, de be kellett látnom, hogy zsákutcában vagyunk. Idő közben elhagyott a barátnőm - 4 év után ez kicsit megviselt -, otthon is összevesztem mindenkivel, elegem volt. Volt egy kevés megtakarított pénzem, ezért kitaláltam, hogy mindegy, hogy mit, de valamit csináljunk, gyorsan. Kinyitottuk az expresszt, ráakadtunk egy kis város melletti kávézóra - egész közel otthonról - meg is beszéltük a tulajjal, hogy kivesszük.
Fogalmunk nem volt arról, hogy miről szól a vendéglátás, de belevágtunk. Alapítottunk egy Bt-t, utána elindítottuk a kávézónkat.
Már nem tudom hány napot töltöttünk a csinosítgatásával, de rengeteget. Beleadtunk apait-anyait, de hiába. A kávézó 6 hónap alatt, mindkettőnk pénzét felemésztette, plusz a végén Pisti eladta az árukészletünket (néhány tízezer forint) a tudtom nélkül és "elfelejtett" szólni róla...
Úgy éreztem becsaptak. Csődbe mentünk, bezártuk a kávézót, elvesztettem egy jó barátot és minden megspórolt pénzem...
Kész kudarc. Igen, tudom én is, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt fiatalon gondoltam. Én is menő kocsit, szép barátnőt és egy hatalmas villát szerettem volna minél hamarabb. Ehhez képest benne járok jócskán a huszas éveimben, otthon lakom és nincs pénzem. Azt gondolom ennél már csak feljebb jöhet.
Elhatároztam, hogy munkát keresek és rendbe hozom az életem - titkon még bízom benne, hogy a barátnőmet is vissza tudom szerezni, ha minden jól alakul és látja, hogy "felnőttem".
A következő hetekben a munkakereséssel kapcsolatos gondolataimat, tapasztalataimat fogom leírni és nagyon hálás lennék, ha mások is megosztanák a gondolataikat, tapasztalataikat velem! Ha úgy érzed, hogy TE is hasonló cipőben jársz írd meg a történeted az e-mail címemre: nagyzozo64@freemail.hu (Azért 64, mert a sima már foglalt volt és régen egész nap a Commodore 64-t toltuk a haverokkal. :)) Ma már tök cikinek érzem, de anno jópofának gondoltam. )
Hamarosan jelentkezem ismét.
