Állás Wanted

Sziasztok!

Szerencsére nem kellett sok időnek eltelnie, hogy az oldalt egyre többen és többen olvassák. Ennek nagyon örülök, bár az elsődleges cél nem az oldal látogatottságának folyamatos emelkedése, hanem hasznos, érdekes, tanulságos történetek megosztása egymással, amin keresztül talán mindannyian tanulhatunk valamit. Mindezek mellett, pedig majd én is leírom az általam átélt különös tapasztalatokat, benyomásokat munkakeresésem során.

Megérkezett az első olvasói levél a már korábban megadott e-mail címemre (nagyzozo64@freemail.hu), ide várom a későbbiek során is az érdekes történeteket, tapasztalataitokat!

Íme az első levél, amit egy 40-es évei elején járó hölgy írt életéről és a szituációról, hogyan került ő is a "szabadok" egyre növekvő táborába.

"Szia!

Nagyon tetszett az első két bejegyzésed gondoltam elmesélem én is a történetem. Nem szeretném megmondani a nevem, mert nem örülnék, ha a bejegyzés alapján bárki azonosítani tudna és kérlek az e-mailcímem megemlítése nélkül tedd közzé a levelem.

A történetem teljesen szokványosan indult. Egy Budapesttől 40 kilométerre lévő városban születtem egy átlagos, középosztálybeli családba. Szüleim kezdetektől a tenyerükön hordoztak, én voltam a család szeme fénye. Az középiskola elvégzése után nem sikerült a felvételi a főiskolára, így egy barátnőmmel együtt - aki szintén lemaradt - elhatároztuk, hogy felmegyünk a nagy Budapestre és szerencsét próbálunk.

Nem dolgoztam korábban sehol, nem beszéltem idegen nyelvet - angolul pötyögtem egy keveset csupán -, de mivel elég csinosnak számítottam akkoriban gondoltam nem lesz gond a munkakereséssel.

Így is lett. Emlékszem életem első interjúrára. A későbbi főnököm és a személyzeti ügyek felelőse volt aki az állásinterjún fogadott. A munka egy asszisztensi állás volt. Olyat kerestek akinek tapasztalata van és nagyon jól beszél angolul. Nekem egyik sem volt, de gondoltam van olyan blúzom ami meg tudja változtatni a véleményüket.

Igazam lett.
Az első pillanatban éreztem, hogy a főnök kiszúrt magának. Amikor feljöttem Pestre szakítottam Tomival, a középiskolai barátommal, így egyedül voltam...
Zoli a főnököm, akkor 38 volt, én 19. De volt benne valami, ami megfogott.
Egy hónap múlva, az első céges összejövetel után együtt töltöttünk egy elképesztő éjszakát. Gyengéd volt, tapasztalt és figyelmes.
Néhány nappal később tudtam meg, hogy felesége van és egy 7 éves kislánya. Nem érdekelt, boldoggá tett és csak ez számított.
Egy évet kellett várnom az első előléptetésemre, aztán két évet a másodikra. Huszonöt sem voltam, amikor többet kerestem, mint a szüleim...

Hat évig tartott a titkos viszonyunk. Soha nem buktunk le. A munkatársaim minden bizonnyal tudtak rólunk, de gondolom nem mertek erről előttem beszélni, talán mert féltették az állásukat.

A kapcsolatunknak azonban hat év és három hónap után végeszakadt. A céget felvásárolták és ő külföldre utazott, hogy a felvásárló cég vezetőségében kapjon egy unalmas, de annál zsírosabb állást.

Az első pillanatban azt gondoltam, hogy eljött a pillanat, hogy kereshetek új állást. Nyílvánvaló volt, hogy nincs meg a megfelelő képzettségem ahhoz ami elméletileg a munkám, a gyakorlatban pedig lényegében nem csináltam soha semmit, csak kiosztottam azt a munkát, amit nekem is kiosztottak.

Az élet azonban máshogy gondolta. Az újonnan kinevezett főnökbe jobban beleestem, mint az előzőbe. Ő 41 volt én akkor 26.
Mondják, hogy okos ember kétszer ugyanabba a folyóba, nem lép. Dehogynem.
Ismét egy hosszú, titkos viszonyba bonyolódtam. Persze, neki is volt felesége, miért ne lett volna... Úgy tűnik, nekem mindig ez jut.

Hét éven keresztül találkoztunk titokban hetente egyszer, néha kétszer. Az állásom biztos volt, folyamatosan emelték a fizetésemet, az évvégi bónuszok pedig sokszor magasabbak voltak, mint az egész éves fizetésem. Fantasztikusan éltem, az egész olyan volt, mint egy álom.

Hét év múlva bejelentette, hogy vége, ennyi volt. Talált egy fiatalabb és csinosabb lányt.
Összetörtem teljesen. Rááldoztam hét évet az életemből. A legszebb éveimet, mindent megtettem volna érte, de rá kellett jönnöm, hogy neki csak egy jó numera kellett.
Amikor bejelentette, hogy vége azt mondta, hogy ne aggódjak az állásomat megtarthatom és amennyiben hallgatok még inkább megemeli a fizetésem.

Sokan most azt mondhatják, hogy nincs az a pénz. De van. Körbetelefonáltam az ismerőseimnek, hogy nem tudnak-e egy jó kis állást. Ekkor ébredtem rá először, hogy végzettség, nyelvtudás és használható kapcsolatok nélkül az, hogy a "főnök macája" voltam - ahogy a többiek hívtak, mint később kiderült - nem elég ahhoz, hogy egy olyan munkát kapjak, amely legalább megközelítheti azt amit a munkahelyemen kaptam.
Nyeltem egy nagyot és azt mondtam legyen.

Hat olyan év következett, amikor munkám alig volt, azonban igazán élveztem az életem. Rengeteget utaztam, pasiztam, kipróbáltam, hogy milyen a búvárkodás, megtanultam, hogyan kell síelni és hasonlók.
Ha valaki akkor ismer meg, egyértelműen egy boldog, elégedett nőt lát, aki élvezi minden pillanatát az életének.

Ez így is volt egészen 2006-ig.
Akkor történt valami, amire igazán nem számítottam.
A főnököm kirúgták, mert kiderült, hogy bizonyos döntéseknél jobban számított neki saját maga, mint a cég.

A következő főnök egy idióta volt. 55 éves, igazi aktakukac. Valamilyen pénzügyi területen dolgozott korábban. A cégnél szükség volt komoly anyagi megszorításokra, ezért úgy érezték, ez a barom képes lehet elérni a vállalat céljait és stabiliználni tudja a vállalat helyzetét.

Egy hónap sem telt el. Behívott az irodájába. És a következő szavakat mondta nagyjából: "Az utóbbi hetekben utánakérdeztem magának... A helyzet az, hogy a cégnek meg kell válnia pár munkatárstól... és elsőként úgy gondoltam az előző főnök kurvájával kezdem. Egy napja van, hogy összepakoljon és nem akarom többet itt látni."

Sokk. Sokk. És még több sokk.
Összepakoltam és otthagytam életem egyetlen munkahelyét, ahol majd 20 évet húztam le.

Azóta eltelt három év. Az első évben gondoltam pihenek és feltöltődök, majd utána nekiállok munkát keresni.
Az egy év pihenésből végül kettő lett, majd most már három. Nincs felsőfokú végzettségem, a főnök referenciát nem adott és az eddigi állásinterjúkon valahogy soha nem jött ki a lépés.

Amikor segítségért fordultam a korábbi főnökeimhez, mind kedvesen, de udvariasan elzavartak, hogy sajnos nem tudnak segíteni.
Most már nem vagyok húsz éves, a külsőm miatt nem fognak felvenni sehova...
Nem tudom mi lesz így. Egyelőre a félretett pénzemből éldegélek, de ez már maximum egy-másfél évig tart ki. Nem akarok olyan munkát, ami sokkal rosszabbul fizet, mint a korábbi, de sajnos rá kell lassan ébrednem, hogy muszáj lesz kompromisszumot hoznom, ha dolgozni akarok...

Hogy hogyan tovább? Nem tudom. Egyelőre gondolkozom és keresem a lehetőségeket.
Arra rá kellett jönnöm, hogy a kivágott blúzom már kevés. Talán valamilyen képzésre kéne elmennem, de nem tudom, hol kezdjem, mit csináljak...

Amennyiben valamilyen érdekes fejlemény történne jelentkezem, addig is maradok a blogod hűséges olvasója! :)
                                                            Üdvözlettel"
                                                         

Érdekes történet. Mindenki szűrje le a tanulságát saját maga számára.
Hogy mihez érdemes ilyenkor kezdeni? Ha most tudnám erre a választ, minden bizonnyal egy "Hogyan legyünk sikeresek?" kézikönyv bestseller-írója lennék, de sajnos még nem vagyok. :))

A következő hónapokban azonban kísérletet teszek arra, hogy a Ti segítségetekkel megtaláljam, hogyan tudnánk mi "szabadok" minél hamarabb elhelyezkedni!

Nekiestem átnézni a magyar állásportálokat, még a héten jelentkezem a kedvenceimmel! :)

Hamarosan jelentkezem!
 

A múlt héten nekiestem teljes lelkesedéssel a munkakeresésnek.

Azt gondoltam, hogy ha már ennyire benne vagyunk az információs forradalomban, akkor én sem fogom itt fárasztani magam újságokkal, meg egyéb régimódi álláskeresési metódusokkal, hanem belevetem magam a közepébe és áttanulmányozom Magyarország legtöbbet reklámozott állásportálját, a profession.hu-t.

Bevallom a hatalmas óriásplakátözön, illetve a tv-s reklámspotok után valami sokkal magávalragadóbbat vártam.
A designjukat illetően kicsit az ősrégi windows 3.1-es életérzés szele legyintett meg. Nem tudom mások hogy vannak vele, de én nem szeretem, amikor mindenhol az oldalon újabb és újabb menüsorokkal találkozom, fenn is, lenn is, oldalt is, meg mindenhol.
Elképsztően frusztrál az a gondolat, hogy nekem itt elméletileg könnyedén meg kéne találnom, hogy hol tudok elindulni, hol tudom átnézni, hogy mi miről szól, hogyan is működik a rendszer.
Közel 5-8 perc alatt rájöttem arra, hogy mi hol van és hogy nagyjából miről is lehet szól.
 

Elhatároztam mindegy, hogy milyen munka, csak legyen valami. Rákattintottam az értékesítés/kereskedelem menüpontra. Kijött 400 találat... Na mondom szenzációs, ez kell nekem. Fantasztikusan sikerült 5 keresési feltétel leszűkítésével 253-ra redukálnom az állásajánlatok számát. Nekiestem kiírni őket. Olyan munka elnevezésekkel találkoztam amikről azt sem tudom, hogy mit jelent, pl.: Trade Marketing Koordinátor, Vállalati ügyfélmenedzser (miért kell odaírni, hogy vállalati, van olyan ügyfélmenedzser, aki nem vállalati?), Mérnök üzletkötő, Üzletfejlesztési munkatárs és társai...
Értem, hogy ezek nagyon jól néznek majd ki a névjegykártyámon később, de ha nem értem, hogy mi is a munka, akkor alapból továbbgörget az ember. Tíz találat kiírásáig jutottam, aztán belefáradtam és kikapcsoltam a gépet, mert majd kifolyt a szemem.

Másnap, ismét belevetettem magam a "kalandba". Gondoltam merek nagyot álmodni és megpróbálok a "szakmámnak" (nem hiszem, hogy igazából van ilyen, csak ehhez értek a legkevésbé rosszul talán) megfelelő helyet keresni.

Az első nagy pofon. Az általam elvégzett sulinak, amilyen papírral ők anno elláttak, annak egyszerűen nincs megfelelő kategóriája az álláskategóriáknál. Én gazdasági területen végeztem. Itt három kategória van Számvitel / Pénzügy / Kontrolling vagy Bank / Biztosítás, esetleg Cégvezetés (Najó, ezt én sem gondoltam komolyan :) ). A kérdésem az lenne, hogy mi van azzal, aki közgazdász szeretne lenni, gazdasági elemző, gazdaságmatematikus, gazdaságinformatikus, stb, stb. Ezek az általuk létrehozott kategóriák nem fedik le a teljes képet, így nekem lényegében teljesen használhatatlan a rendszerük.

Gondoltam, sebaj. Nincs munkám régóta. Kiírom amit lehet. Kiírtam a szimpatikusnak talált kategóriák közül 12 állást. Így a kereskedelmi állásokkal együtt ez már egy elég tetemes mennyiség lett. Összekaptam minden bátorságomat, és a kereskedelmi állásokra elkezdtem motivációs leveleket irogatni. Nem tudom másnak ez mennyi idő, én átlagosan 1-1,5 óra alatt végeztem eggyel. A nyolcadik motivációs levél után feladtam. Azt gondoltam ennyi már elég lesz, ezek közül valahova biztosan kellek.

Felfrissítettem a CV-met (nem mintha, túl sok új került volna hozzá, csak más a címem, meg a telefonszámom), aztán megírtam a cégeknek az e-maileket és elküldtem szépen egyesével az összes helyre a levelemet.

Hajnali 3:22 volt, amikor aludni mentem, de sebaj, éreztem, hogy hasznosan töltöttem a napot, meg lesz ennek a gyümölcse.

Másnap újult erővel keltem fel az ágyból. Úgy éreztem a mai nap az enyém lesz. Lementem a boltba bevásárolni, majd ültem a gép előtt, és vártam az első e-maileket.
Ahogy ez lenni szokott: semmi. Az első nap senki nem írt. Gondoltam biztosan egyeztetni kell a főnökkel, meg összevetik a többi beérkező jelentkezővel.
A következő nap már mérsékeltebben, de még mindig optimistán vártam a válaszokat. Egyetlen e-mail érkezett. Olyan volt az érzés, mint a filmekben, pulzusszám emelkedik, a torkomban érzem a szívverésem, és várom a csodát... Hiba volt. Másfél sorban arról tájékoztattak, hogy az ajánlatot már betöltötték és szeretnék megtudni, hogy hol találtam meg a hirdetésüket. Se egy sablonos köszönjük a jelentkezését, se semmi és még én írjam meg, hogy hol felejtették fenn... Arra várhattok.

Eltelt egy hét. Senki más nem válaszolt. Letörtem, elkeseredtem, és az önbizalmam is még tovább zuhant. Sebaj, holnap nekiállok és amiket kiírtam állások, azokat is megpróbálom.

Arra gondoltam, hogy minden portálnál csinálok egy összegzést, hogy könnyebben összehasonlítható legyen, és ha valaki munkát keres az tanulhasson az én hibáimból.

Profession.hu

1. Van egy elég cikis Windows 3.1-s életérzés.

2. Mindenhol gombok, nehézkes struktúra. Kell pár perc, míg az ember felfogja miről is van szó. Nekem legalábbis kellett.

3. Sok állás van, de ezek rosszul strukturáltak és nem lehet elég könnyen megtalálni amit az ember keres. A kategóriák hiányosak.

4. Multicégek és multicégek mindenhol, ha valaki nem egy óriáscégnél akar dolgozni, annak ez teljes zsákutca

5. Lejárt hirdetések vannak kitéve...

6. Az önéletrajz-regisztráció elmegy, de ez sem igazán tetszik.

Összpontszám (1 - 10): 5.4
 

Az igazság az, hogy az elmúlt hetek, hónapok nem úgy sikerültek, ahogyan azt szerettem volna.

A tanulmányaim befejezése után jelentkeztem egy céghez. A suli jól ment és egy családi ismerős volt a főnök, így különösebb gond nélkül felvettek.
Emlékszem milyen ambíciókkal vágtam neki az első napokban a munkának. Elképesztően hittem benne, hogy megtaláltam amit egészen addig kerestem, valamit ami igazán leköt.

Nem így lett...
A munka az első hetek izgalma után átcsapott valami lélekölő, örökké tartó unalomba. Korábban naívan azt hittem, hogy minden munkának meg van a maga szépsége, de be kellett látnom, hogy ez baromság. Az általam választott munka - gazdasági jellegű állás volt - egyetlen pillanatig nem tudott lekötni.
A második hónap elején már fel akartam mondani, de nem lehetett. El akartam költözni otthonról, új életet kezdeni, a saját lábamra állni és teljesen függetlenné válni, emiatt szükségem volt a pénzre, így maradtam.

Az első fél év olyan volt, mint egy rosszabb rémálom. A munkahelyemen az emberek barátságtalanok és mogorvák voltak, azt hittem azért, mert én voltam a legfiatalabb és féltették az állásukat. Hogy ez volt az ok, vagy más, máig nem tudom.

A feladatok amikkel elláttak végtelen unalmasak voltak és sablonosak. Sokszor elgondolkoztam, hogy mi történne, ha beidomítanék egy háziállatot, aki dolgozik helyettem és akkor nem kéne nekem ezekkel szenvednem. Sokszor úgy éreztem egy fejlett csimpánz 3 heti tanulás után jobban csinálná, mint én.

Eltelt egy év. Elegem lett. Bementem a főnökömhöz és elmondtam neki, hogy vége, befejeztem, én ezt nem vagyok hajlandó tovább csinálni.
Emlékszem mennyiszer elképzeltem, ahogy a felmondásom pillanatában minden egyes sérelmemet a szemébe vágom és megszégyenítem a munkatársak előtt. Nem így lett. Inamba szállt a bátorság, vagy csak egyszerűen úgy éreztem, hogy azzal lealacsonyodnék az ő szintjére, nem tudom. A lényeg, hogy egy év után otthagytam az állásomat és úgy éreztem szabad vagyok.

Hatalmas kő esett le a szívemről, és úgy éreztem végre eljött az én időm.
Felhívtam néhány régebbi iskolatársamat, hogy nem lenne-e kedvük vállalkozni. Emlékeztem milyen vagány, belevaló srácok voltunk anno, hittem benne, hogy ki fogunk találni valamit együtt.

Emlékszem. Összeültünk egy sör mellett a régi kedvenc kocsmánkban a suli mellett. Elmeséltük kivel mi történt, ki mit csinált az elmúlt 1,5 évben. Sajnos, rá kellett ébrednem, hogy egy ember kivételével, mindenki talált magának valamit, amiből pénzt keres és - velem ellentétben - nem akartak kockára tenni mindent. Megértettem őket, volt akinek menyasszonya volt, volt aki most vett hitelre egy autót, egyszerűen nem tehették meg, hogy mindent felrúgjanak miattam.

Pisti, a srác aki szintén szabad volt - így mondtuk magunk között, nem szerettük a munkanélküli szót, úgy éreztük mi nem lehetünk munkanélküliek, nálunk ez csak szabadság - nálam talán még rosszabb helyzetben volt. Őt a suli után nem vették fel sehova és másfél éve munkát keresett.

Gondoltam itt a pillanat, meg kell ragadni! Kitaláltuk, hogy vállalkozni kezdünk.
Elkezdtünk töprengeni mibe lehetne fogni. Felhívtunk szinte minden közelebbi ismerőst, hogy nem tudnak-e esetleg valami jó tippet mondani. Elkezdtük böngészni a netet, átfutottunk egy rakás külföldi oldalt a NAGY ötlet után kutatva. Nem jött.
Közel 3 hónapot töltöttünk azzal, hogy újságokat böngészve, az interneten keresgélve keressük meg azt amivel életünk későbbi részében foglalkozni fogunk.

Korábban mindig nagyon kreatív és tehetséges embernek tartottam magam, de be kellett látnom, hogy zsákutcában vagyunk. Idő közben elhagyott a barátnőm - 4 év után ez kicsit megviselt -, otthon is összevesztem mindenkivel, elegem volt. Volt egy kevés megtakarított pénzem, ezért kitaláltam, hogy mindegy, hogy mit, de valamit csináljunk, gyorsan. Kinyitottuk az expresszt, ráakadtunk egy kis város melletti kávézóra - egész közel otthonról - meg is beszéltük a tulajjal, hogy kivesszük.

Fogalmunk nem volt arról, hogy miről szól a vendéglátás, de belevágtunk. Alapítottunk egy Bt-t, utána elindítottuk a kávézónkat.
Már nem tudom hány napot töltöttünk a csinosítgatásával, de rengeteget. Beleadtunk apait-anyait, de hiába. A kávézó 6 hónap alatt, mindkettőnk pénzét felemésztette, plusz a végén Pisti eladta az árukészletünket (néhány tízezer forint) a tudtom nélkül és "elfelejtett" szólni róla...
Úgy éreztem becsaptak. Csődbe mentünk, bezártuk a kávézót, elvesztettem egy jó barátot és minden megspórolt pénzem...

Kész kudarc. Igen, tudom én is, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt fiatalon gondoltam. Én is menő kocsit, szép barátnőt és egy hatalmas villát szerettem volna minél hamarabb. Ehhez képest benne járok jócskán a huszas éveimben, otthon lakom és nincs pénzem. Azt gondolom ennél már csak feljebb jöhet.

Elhatároztam, hogy munkát keresek és rendbe hozom az életem - titkon még bízom benne, hogy a barátnőmet is vissza tudom szerezni, ha minden jól alakul és látja, hogy "felnőttem".

A következő hetekben a munkakereséssel kapcsolatos gondolataimat, tapasztalataimat fogom leírni és nagyon hálás lennék, ha mások is megosztanák a gondolataikat, tapasztalataikat velem! Ha úgy érzed, hogy TE is hasonló cipőben jársz írd meg a történeted az e-mail címemre: nagyzozo64@freemail.hu (Azért 64, mert a sima már foglalt volt és régen egész nap a Commodore 64-t toltuk a haverokkal. :)) Ma már tök cikinek érzem, de anno jópofának gondoltam. )

Hamarosan jelentkezem ismét.